- Fotó, kép

- Műsorfüzet

- Újságcikkek

- Hang anyag

- Kritika

- Partitúra

- Szövegkönyv

Bokros Birman Dezső (1889-1965)

Szobrász, festő. (Újpest, 1889. nov. 19. – Budapest, 1965. jan. 24.)

Fiatal épületszobrászként iratkozott be az Iparművészeti Iskolába. Tanárai Mátrai Lajos, Simay Imre és Maróti Géza voltak. Három év múlva dekoratív szobrászműhelyt nyitott, de vállalkozása nem járt sikerrel. Ezután kiment Párizsba, ahol tanulmányozta a modern francia szobrászatot és festészetet. Hazatérve a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete (KÉVE) művészegyesületben rendezte első gyűjteményes kiállítását 1918-ban. A Tanácsköztársaság megdöntése után „elvágyódva az ellenforradalmi Magyarországról” – időlegesen – külföldre ment. Jób-illusztrációit 1920-ban Berlinben készítette, önéletírásában később azt vallotta, hogy: „a plasztika nem érdekelt”. Patai Edith 1928-ban így írt a művész addigi éveiről a Múlt és Jövő-ben:
„Bécs-Zürich-Párizs-Budapest a rideg szegényes szoba mindig ugyanaz, a kopár négy fal a földre vetett matracok körül ugyanaz és ennek a shakespeare-i szegényes színpadnak kulisszái között ugyanaz marad a művész örök tragédiája…”
1926-tól 1932-ig főként Pozsonyban dolgozott, főleg portrészobrokat és kisplasztikát készített. Ekkor született meg híres alkotása, az Ady-fej. Erről az időszakról a következőket fogalmazta meg önéletírásában:
„Lehet, hogy Pozsonyban eltöltött éveimnek itt Pesten jó híre lett, vagy azért, mert az ottani életem váltotta ki a pesti művészekben azt a kényszerű szükségletet, hogy ők is megpróbálkozzanak egy pozsonyi kiállítással. Így jött létre az új magyar festőknek a csoportkiállítása…”
1934-ben csatlakozott a fiatal szocialista képzőművészek csoportjához. Stílusának alakulására hatott az egyiptomi szobrászat, a görög szépségideál és a reneszánsz éppúgy, mint a század eleji modern szobrászat. Művészete a két háború között szembenállást jelentett a hivatalos művészet irányzatával. Ő az expresszionizmus egyik leghatásosabb magyar képviselője. Kállai Ernő, a kor kiváló művészeti írója így írt róla 1937-ben a Népszavában:
„Bokros-Birman nem kedveskedik az embernek. Akkor sem, ha arcképét mintázza. Hiába keresnők művei között a szépség, vagy a szellem magasrendűség hódító sztárjait. Igen ’közönséges’ emberek és asszonyok. Mégis izgatóan érdekesek, mert a jellem sokrétű, ellentmondásokkal és feszültségekkel terhelt, tökéletlen belső világa leplezetlenül ütközik ki az ábrázoláson.”
Az OMIKE Művészakció négy kiállításán volt jelen 1939 és 1943 között szobraival.
A háború számára betegséggel ért véget. 1947-től fogva – érdemeinek elismeréseképpen – szociális nyugdíjat folyósítottak a részére. Az Európai Iskola tagja. 1948-ban Párizsban, 1957-ben Budapesten a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes kiállítást. Kossuth-díjas (1949), érdemes művész (1964). Hivatalos megbízást azonban az új hatalomtól sem kapott, maradtak a kisplasztikák.
Egy tragikus balesetben vesztette életét 1965-ben.
Bokros sem életében, sem halála után, máig nem került arra a helyre, amelyet a magyar művészetben valójában betöltött, ahogyan ezt Kassák Lajos is írta: „Mint ahogyan az a magyar művészek sorsában nem szokatlan, Bokros-Birman még mindig nem érte el azt a kritikai megbecsülést, amit komoly és hittel teli művészete föltétlen megérdemelne.”

Kép: Képzőművészet Magyarországon

Tanulmányok:

Kálai Ernő: Bokros-Birman Dezső szobrai. Magyar Művészet, 1938. 57-64

Bokros-Birman Dezső /Tér és Forma, 1947. december 286-291/

Dévényi Iván: Jegyzetek Bokros Birman Dezső szobrászról /Alföld, 1965. 682-685/

Kontha Sándor: Bokros Birman Dezső írásairól és művészetéről /ArsHungarica, 1974. 144-160/

Vadas József: A napbanéző /Budapest, 1978. december 24-28/