- Fotó, kép

- Műsorfüzet

- Újságcikkek

- Hang anyag

- Kritika

- Partitúra

- Szövegkönyv

Ernster Dezső (1898-1981)

Operaénekes, basszus. (Pécs, 1898. – Zürich, 1981. febr. 16.)

Ha van magyar énekes, aki minden kedvezőtlen körülmény ellenére világkarriert hozott létre, Ernster Dezsőre jól illek ez a minősítés. A világ számos operaházában felléphetett közöttük csaknem húsz éven át volt a New-Yorki Metropolitan állandó vendége volt. Imádott városa azonban mindig Pécs volt, ahol 1898-ban Ernster Géza főkántor fiaként megszületett.

Pécsen lépett fel először 1920-ban, a Pécsi Dalárda estjén, ahogy a Dunántúl című lap beszámol erről: „Az est szólistája Ernster Dezső volt, a mindössze másfél éve tanuló fiatal énekes, aki kellemes sima, mély zengésű basszbariton hangján dicséretes zenei biztonsággal és ízléssel előadott énekszámaival nagy tetszést ért el.”

Három év múlva már indul a külföldi zenei pályafutása, 1923-ban lett a plaueni városi színház tagja. Gyors ütemben következik Wuppertál és Duisburg és velük az egyre nagyobb basszus szerepek. 1928-ban Berlin és a berlini zenés színházak Bruno Walterrel és Ottó Klempererrel. Majd immár első basszistaként Dessau, Düsseldorf, majd Graz következett a sorban. Majd pedig amerikai turné. Ezt a folyamatot szakították meg a szokásos hazai látogatások és amelyikből az 1939-es hosszabbnak bizonyult a tervezettnél:

„… hazajöttem Pécsre. És mint tudjuk, én akkor nem mehettem el, nem kaptam vízumot Svájcba. Míg Pécsett éltem édesapámékkal, lejött Ribári Géza, az OMIKE elnöke [helyesen a Művészakció igazgatója H. L.]” -  Így emlékezett vissza egy, az 1990-es évek elején megjelent dokumentumban Enster Dezső. (Nádor Tamás: Hallható Múzeum, Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1991.)

A Művészakcióban, a Goldmark-terem kicsiny színpadán azután hatalmas szerepek következtek. Többek között Zakariás a Nabuccoban, Sparafucile a Rigolettoban, Frank börtönigazgató a Denevérben, Osmin megformálása a Szöktetés a szerájból, Rocco a Fidelioból, a Sába királynőjének főpapja, a fáraó az Aidából, Faltaff A windsori víg nőkből. 1940 és 1943 között minden évben külön hangversenyen is fellépett itt, amelyeket részben maga rendezett.

1944-ben Bergen-Belsenbe, majd Svájcba került a Kaszner–vonat utasaként. 1945-ben a bázeli színház közbenjárására lehetőséget kapott – a svájci tábort elhagyva - hogy elénekelhesse a Così fan tutte Don Alfonsóját Egy év múlva megkapta a beutazási engedélyt az Egyesület Államokba. Próbaéneklésre kérték fel a Metropolitanban. Páratlan sikertörténet veszi ezzel kezdetét: tizenhét év alatt csaknem 180 előadás, a repertoár szinte valamennyi jelentős basszusszerepe, köztük elsősorban Wagner operáiban.

1947-ben egy következő fontos bemutatkozásra is sor került: először állhatott a Magyar Állami Operaház színpadjára.

A Metropolitan mellet igyekezett újabb színházakban jelen lenni és figyelemreméltó repertoárját bővíteni. Gyakran lépett fel Bécsben, Düsseldorfban, és Zürichben. Hatvanadik életévén túl formálja meg életében először Borisz Godunovot és minden magyar basszista álmát, a kékszakállú herceg szerepét. Zürich olyannyira a szívéhez nő az utolsó évek sikerei közepette, hogy 1966-os visszavonulása után végleg ott telepszik le: ott is temették el 1981-ben bekövetkezett halála után.

Az utolsó fellépése egy váratlan beugrás volt, méghozzá itthon, Magyarországon Mozart: Varázsfuvolájának Sarastrojaként. Kroó György megfogalmazása erről a fellépéséről 1961 elején az Új Zenei Újságban akár egész életére is alkalmazható vélemény.

„Ritkán hallani zenés színpadon ilyen pátoszmentes, fennkölten nemes Sarastrót. Milyen tökéletesen érti és érzi a figurát! Amikor az előtte térdelő Paminához szólt, hangját az a rezignáció járta át, amit csak Mozart zenéjének teljes vállalása sugallhatott. Az Isis-ária valóban szabadkőműves imaként hangzott, és az E-dúr ária Sarastrója olyan megindítóan melegszívű, megértő és nemes volt, mint az eszmény, amelyről énekelt. Ebben az alakításban nem a hang átütőereje, hanem az átélés mélysége az illúzió forrása.”