- Fotó, kép

- Műsorfüzet

- Újságcikkek

- Hang anyag

- Kritika

- Partitúra

- Szövegkönyv

Gyenes Gitta (1888-1960)

Festőművész, grafikus. (Budapest, 1888. – Budapest, 1960.)

Budapesten Karlovszky Bertalannál, majd Nagybányán, Bécsben és Rómában tanult. Ez utóbbi útján ismerkedett meg A Hét című folyóirat olaszországi tudósítójával, Wallesz Jenő újságíróval, akivel rövidesen összeházasodtak.
1910-től következett a kiállítási részvételek korszaka. Így ott volt a Könyves Kálmán Szalon, a Művészház és a Nemzeti Szalon kiállításain. 1914-1915-ben részt vett a San Franciskói világkiállításon, amelyet a Panama-csatorna megnyitásának ünneplésére rendeztek. Itt elnyerte a kiállítás ezüstérmét. Porcelánfestéssel is foglalkozott (1921-es adat), ezeknek a műveknek a sorsa ismeretlen. A húszas években – lánya, Wallesz Luca udvarlójaként – ismerte meg József Attilát, akinek portréját is megfestette, és aki az érte érzett egyfajta szerelem bizonyításaként később verset is írt hozzá.
1925-ben a Gyenes Gitta rajzaiból rendezett kiállításról jónéhány lap beszámolt, mindegyikük nagyon pozitívan foglalva állást. Az Esti Kurírban Lyka Károly, a kor talán legismertebb művészettörténésze írt rövid ismertetést:
„E rajz-sorozattal egészen különleges érdekességekre mutat rá a művésznő s a szokatlan hang meleg lírája is különválasztja az átlagtól. Ily dolgokat nem lehet megtanulni valamely rendszer alapján, vagy van ilyen érzés a szívben, vagy nincs. Akiben van, annak költő a neve.”
Öt évvel később egy újabb kiállítás alkalmából sikerült a beszélni nem szerető művésznőt megszólaltatni, egy az Újság-ban megjelent interjúban. Nem ment könnyen, de az ebből idézett néhány mondat egy kis betekintést jelentett a művésznő meglehetősen keserű nézeteibe:
„… ki engedheti meg manapság, hogy maliciózus legyen? Volt idő, amikor karikatúrákat rajzoltam. Abbahagytam, mert annyi ellenséget szereztem magamnak, hogy még ma sem tudok boldogulni miattuk. és a malícia sem más, mint karikírozás, de szavakkal. Politikusok, államférfiak, akiknek százezer pengő évi jövedelmük van, befogják a szájukat és hallgatásukkal bölcseknek akarnak látszani, pedig csak a jövedelmüket féltik. Hát miért kockáztassam én azt, amit csak ezután akarok elérni? Hagyjon hallgatni…”
1933-ban került sor egy újabb gyűjteményes kiállításra. Az Újság, amely ezen most is jelen volt, némi anyagi sikerről tudósított, néhány kép megvásárlását említve. 1937-ben a Tamás Galéria adott otthont képeinek. A következő tudósítás műveinek kiállításáról 1943-ban kelteződött. Ez utóbbi kiállításon 40 temperaképet mutatott be, amelyet Elek Artúr, az 1944-ben öngyilkossá lett író, művészettörténész méltatott.
Az OMIKE Művészakció által rendezett valamennyi, 1939-1944 közötti képzőművészeti kiállításon részt vett. A német megszállás után számára és családjára a gettó, a kényszermunka és a bujdosás várt.
Műveinek bemutatása 1946-tól folytatódott, de meglehetősen ritkán állíthatott ki. „Gazdag életmű maradt utána. Meglehetősen észrevétlenül.” – fogalmazott jóval előbb, a halálának tizedik évfordulója alkalmából Fedor Ágnes. Az újrafelfedezéshez 1978-ig, a Nemzeti Galériában rendezett kiállításig kellett várni.