- Fotó, kép

- Műsorfüzet

- Újságcikkek

- Hang anyag

- Kritika

- Partitúra

- Szövegkönyv

Ladányi Ilona (1904-1952)

1970 júliusában, az Új Életben jelent meg egy cikk egy sokkal korábbi, 1945-ös beszélgetés részleteivel, a következő címmel: „Operaénekesnő a koncentrációs táborban”.
„– Énekelt-e ott a megsemmisítő táborban is? – kezdte a beszélgetést a szerkesztő.
Felcsukló zokogás a válasz.
– Ott … nem tudtam, hiába kértek sorstársaim s én is hiába szerettem volna vigasztalni őket a muzsika, a dal szépségével. Elfulladt a lélegzetem, hang nem jött ki a torkomból. Úgy éreztem nem csendül fel dallam többé az egész világon. De éjszaka, amikor a sötétség takarója borult ránk és elfedte előlem a borzalom világát, beburkolóztam a nagy sötétségbe s magamban magamnak énekeltem a takarónak nevezett rongydarab alatt.”
Az operaénekesnőt, aki 1901 szeptemberében született Miskolcon, Ladányi Ilonaként ismerték az opera világában. Még Lichtmann Ilonaként adott először hírt hangverseny-fellépéséről a miskolci Reggeli Hírlap 1921 júniusában. A Miskolci Izraelita Nőegylet támogatásával tanulhatott énekelni, miközben gépírónőként dolgozott. Az őt foglalkoztató biztosítóintézet vezetőségével, egy a cég által rendezett ünnepségen elért ragyogó fellépés sikere után – mint azt később, 1941-ben A Képes Családi Lapok írta - Budapestre helyeztette magát. Felvették a Zeneakadémia III. évfolyamára. Az 1932–33-as évadban lett az Operaház ösztöndíjasa. 1932. október 25-én debütált a Figaro lakodalma első leányaként, ekkor már Ladányi Ilonaként. Néhány hónap múlva már sokkal jelentősebb szerepről számoltak be az újságok. A „Hoffmann meséi” Olimpiájának szerepében mutatkozott be, a megbetegedett Szabó Lujza helyett. A Budapesti Hírlap így elemezte a beugrást: „Nemes hangja kissé fátyolozottan csengett, amit azonban az első fellépés izgalmának tudhatunk be. Technikájának csiszoltságával ellenben mindenkit meglepett.”
Az operaházi egyre sűrűbb és fontosabb fellépései – az Álarcosbál Oszkárja, bravúros beugrás a Varázsfuvolában, mint Éj királynője, majd pedig mint Pamína, a Rigoletto Gildája, a Sába királynőjének Asztarotja, a Sevillai borbély Rozinája, a Bűvös vadász Annuskája, stb. – mellett, a 1930-as években viszonylag sokat hangversenyezett, továbbá sokszor szerepelt a rádióban is.
A Színészkamarába 1938 végén felvették ugyan, de 1939-ben szerződése lejártakor 36 társával együtt elbocsátották az Operaházból, utolsó fellépése június 7-én volt, ugyancsak a Figaróban, de már Barbarinaként.
Az OMIKE Művészakcióban 1939 és 1944 között rengeteg szerepet játszott és, énekelt el. Az első hónapokban vidám esteken, irodalmi műsorokban énekelt a repertoárjából. Az első operaszerep Beethoven Fideliojából Marcellináé volt 1940 őszén. azután sűrűn, szinte hetente: Lammermoori Lucia, Hoffmann meséi, Szöktetés a szerájból, Rigoletto, Bohémélet és szinte a teljes operairodalom. 1944-ben azután a Sába királynője, majd az utolsó jelenlét a Goldmark-teremben, néhány nappal a németek bevonulása előtt, a Figaró lakodalmából Susanne szerepe.
Ahogy a Demokrácia 1945 szeptemberében beszámolt: „Ladányi Ilona az Operaház művésznője a héten jött vissza a deportálásból.” Szinte rögtön – betegen – aláírta szerződését az Operaházzal. Néhány hónap múlva a Világosság hosszabb cikkben méltatja visszatérését a színpadra – a Sevillai borbélyban. A bevezető mondat után ez volt olvasható: „Ilyen közelmúlt után és ilyen emlékektől megterhelten Rosina pajzán szerepét végig huncutkodni, kacagni, duzzogni: már magában véve is tiszteletreméltó lelkierő tanújele. Őszintén be kell vallanunk, hogy minket mélyen meghatott, sőt megrendített ez a szereplés…” Nemsokáig tartott az Operaházi pályafutás. 1947 nyárvégén adták hírül a lapok, hogy Tóth Aladár az Operaház igazgatója egy sor művésszel nem kötött szerződést, közöttük a holokausztban is sokat szenvedett, de kitűnő művészekkel (Farkas Sándor, Lendvay Andor, Ladányi Ilona, Sík Olga, Mikóssy Irén). A botrány óriási volt, Ortutay miniszternek kellett közbe avatkoznia. A kiigazítást követően Ladányi Ilona számára, ahogy a Szabad Nép 1947 szeptemberében közölte: „előbbi szerződésénél előnyösebb feltételek mellett a Szegedi Állami Operánál való elhelyezkedése nyújt alkalmat.”
Bemutatkozása Szegeden nagy siker volt. „Egész Szeged ünnepelt” – írta A Reggel. A következő időkben a színházon kívül is sokat szerepelt hangversenyeken, rendezvényeken és a rádióban.

Budapesten hunyt el 1952. december 21-én.